Ma átadtam magam a teremtő energiának. Arra gondoltam, bármi is van a világban, én ma alkotni akarok. Az volt a terv, hogy végre kiásom az új grillező-sütögető helyét, lassan felhordom hozzá a sóskúti köveket a nagydiófa alá, és kellemes fáradtsággal nyugtázom a napot.
Aztán amikor a tizenkéthetes szőrgombóc menetrendszerűen felpofozott reggel hatkor, hogy most azonnal adjak neki enni, mert különben ma reggel is éhen hal… megint… és néztem, ahogy mohón ereszti le a szószos falatkákat a maga másfél kilós valóságába, hirtelen belém hasított, hogy basszus, az oltás. Az utolsó az oltási programban, hogy a kis terrorista egészséges maradjon, és ereje teljében vadássza le a kezemet és a lábaimat. Akkor tehát oltás délelőtt. Hogy ne az állatorvos tegye ki a nap felét, indulás előtt begyúrtam fél kilogramm lebbencstésztát. Életemben nem használtam még a nagyanyámtól örökölt tésztanyújtót, és talán soha nem gondoltam komolyan, hogy én magamnak fogom a száraztésztát elkészíteni, de most más idők járnak. A sosem használt örökölt tudás ideje jött el.
Mire hazaértünk, a macska aludt, a tészta is kipihente magát a hűtőben, jöhetett az új hobbi. Drágáim, a házitészta készítése képzőművészet! Nem mondom, hogy nem volt alkotói válság a felénél, mert minek kell nekem ezt csinálni, bótba is lehet kapni, tényleg nem vagyok normális, de a végeredmény, az mindenért kárpótolt. Amíg nyújtottam és vágtam és nyújtottam és vágtam és kiterítettem, összekapcsolódtam a régi emberek tudásával. Azzal, hogy felkészülni a télre nyáron kell. A cudar idők előtt kell kamrát tölteni, tüzelőt venni, a kertre tekinteni. De az is eszembe jutott, hogy a régi kor túlélőinek megküzdési stratégiái ugyanoda vezetnek majd. A túlélésre. De valóban ennyi az élet? Túlélés? Biztosan léteznie kell más válasznak is a Multiverzumban.
A tészta a vendégszobában száradt, lehetett menni ásni. A diófán vagy egy bunki, amolyan kerti kilátó, oda másztam föl, hogy felülről lássam, hova helyezzem a sütögetőt. Két koncentrikus kör, nem bonyolult képlet, mégis többször fel kellett másznom, és fentről ránéznem a lent megrajzolt tervre, hogy biztosan jó helyen van-e a középpont. A tűzfészek, minden tűzrakóhely lelke. Persze a fára is figyelni kell, mert bár igen látványos, ha lángra kap, mégsem így tervezek őrtüzet rakni az eljövendő időkben. Végül eljutottam az ásásig, lapátoltam lelkesen, aztán nem lelkesen, mígnem koppant az ásó hegye. Aki járt már nálam, az tudja, hogy ebben a kertben az elmúlt kilencven év szubjektív magyar történelme van elásva. Találtam már 1975-ös kék tejeszacskót, láncon húzható műanyag elefántot a nyolcvanas évekből, egy kilencvenes évekbeli autósülést, sőt, nemrégiben egy lópata is kifordult a földből. Nem voltam hát különösebben meglepve, inkább csak az volt a kérdés, hogy most melyik évtized köszönt rám a föld alól. Egy csajka volt az.
A nagyapám is hozott haza az orosz frontról egy ilyen csajkát. A hadifogság éveinek nem feledett tárgya volt ez, bár utóbb a macskák ettek belőle. Ide is hazatért valaki egy rémmel a szívében. Olyan rémmel, ami békét evett békeidőben. Soha nem engedte már az elmét szabadon szárnyalni. Ez is, mint a lebbencstészta, ott van sejtszinten a tapasztalásainkban. De kell lennie egy másik válasznak egy hasonló helyzetre. Mert ha ugyanaz a válasz születik, ugyanaz lesz a következménye. A világ alakulása ezer nyomógombot nyomogat most minden családban. A kollektív félelem tudatosan gerjesztett folyamat, és nem a vezetők által. Ez próba. Tud-e ez a generáció más választ adni egy hasonló történelmi helyzetben? Tud-e végre hinni? Képes-e meggyógyítani a szívét, és a fókuszt a reményre helyezni? Tudja-e hinni, hogy teremtő energiáival a saját sorsát alakítja? El tudja-e engedni az ősök félelmét, szeretettel megköszönve, hogy voltak és segítettek túlélni? Tudja-e, hogy ő már túlélők leszármazottja? Joga van másképp választani. Van választása. Választhatja a békét. A teremtést. Kiáshatja a tűzfészket a középpontban, és mégha elő is kerül egy-egy csajka, az őrtüzek helye elkészül, világít és reményt ad. Te készen állsz másképp dönteni?
A Budaörs Rádióban Szendi Hajni beszélgetett velem a belső gyermekről.
Január első napján mindig felmegyek a hegyre. Ez az év legcsendesebb napja. Szeretem ezt a fajta csendet, szilveszter éjszakája után van valami megrendülés az erdőn, ahhoz hasonló, mint a megengedés előtti pillanat, amikor már feladtad a harcot, önmagadat, és belépsz az egység terébe. Gyönyörűszép élmény.
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ha a lelkünk egészségért teszünk, akkor megtettük a legfontosabbat. Pedig a test egészségre is visszahat a lelki oldalra, ezért érdemes arra is figyelmet fordítani, mivel tárpláljuk a testünket. Az őszi ízekre hangolt tócsni tökéletes táplálék, és nem bonyolult elkészíteni.
Az a hivatásom, hogy segítsek a hozzám fordulóknak a testi, lelki, szellemi egyensúlyuk belső forrásának felfedezésében és megtartásában.
Szántai Edina – hazatalalniaforrashoz.hu © – Adatvédelmi tájékoztató – Szerzői jogi nyilatkozat
Feliratkozom, hogy ne maradjak le a legfrissebb hírekről, eseményekről és a Hazatalálni a forráshoz közösség újdonságairól.