Az egyedüllét áldott állapot

Addiktív aktivitás, hasonlóan a szerencsejátékhoz vagy a vásárláshoz vagy a munkamániához. A cselekvési függőség figyelemelterelés. Mivel sok szociálpozitív függőség van, még a társadalmi környezet is támogatni fogja az addikciódat.

A figyelemelterelés azonban nem hoz változást, csak közben eltelik az idő, és ott állsz majd nagyon fáradtan, és nem tudsz magadhoz közel kerülni, mert sohasem voltál valójában egyedül.

Ugyancsak figyelemelterelés az állandó analizálás is. A gondolkodás az érzelmek elkerülésének hatékony módja. Az „agyas Julis”-ok félnek a saját érzelmeik felismerésétől, nem is beszélve azok megéléséről, ezért a gondolkodással terelik el a figyelmet az érzelmeikről.

A szélsőséges érzelmek fogságában élni is elterelés. Nekem volt egy időszak az életemben, amikor tombolt bennem a düh. Akkor még nem foglalkoztam kineziológiával, de azt érzékeltem, hogy nem normális ez így, mert valójában semmi sem történt, ami miatt azt a féktelen dühöt kellett éreznem. Elmentem kineziológushoz, vezetett meditációkra, hátha megértem, mi történik bennem. A terápiák hoztak enyhülést, de érzelem újra és újra fellángolt. Ezután kezdtem kineziológiát tanulni, és lassan ráébredtem, hogy egy korábbi traumába beragadva élem meg az érzést újra és újra. Sokat segített a felismerés, de nem hozta el a fordulatot.

Aztán beköltöztem egy faluba, kitört a pandémia, kijárási tilalom volt, ami szerencsére a kertemre nem terjedt ki, és én órákig bámultam a tavam vizét. Nem csináltam semmit, csak ott voltam magammal. Megtanultam egyedül lenni magammal. Ott jöttem rá, hogy a düh, amelyet olyan intenzíven éltem meg, nem úgy ered az eredeti traumából, hogy dühös vagyok, amiért az ott történt. A düh fedte el a valódi érzéseket, amiket sokkal nehezebb volt újra átélni: a fáldalmat, a szégyent, a kevesebbrendűségi érzést és a veszteségtől való félelmet.

Azok, akik menekülnek önmaguk elől, azt szokták nekem mondani: az én gyerekkorom ideális volt, mindent megéltünk, mindent megkaptunk. Az idealizálás is egyfajta függőség, egy rosszul értelmezett lojalitás a szülők felé, vagy egy tanult program, ami szerint minden úgy van jól, ahogy van. Az örömtől való függés is függés, ahogyan arra John Bradshaw pszichológus a belső gyermekkel való munka során olyan nagyszerűen rámutatott. „Ez van, ezt kell szeretni, ennek kell örülni.” Ismerős hitrendszer? Olvastátok a Candide-ot? Pangloss mester, aki szerint a világ tökéletes, akkor sem hajlandó lemondani erről a függőségéről, amikor vérbajt kapott, hajótörést szenvedett el, kis híján felakasztották, illetve máglyára vetették és még a gályarabságot is ezzel a tudatállapottal szenvedte el.

Az áldozati szerepkörről már sokat írtam. Ez is egy függés, méghozzá annak egy nagyon mély és szélsőséges változata. Az áldozati szerepkörben élők ragaszkodnak a fájdalmukhoz és a szomorúságukhoz. Sokszor jobban, mint az életükhöz. Olyan régen ragaszkodnak a fájdalomhoz és szomorúsághoz, hogy ők maguk válnak a szomorúsággá és fájdalommá. Az áldozatok elszívják a környezetük energiáját azzal, hogy mindig boldoggá kell őket tenni. Sohasem lesznek boldogok persze, mert a boldogságot mástól várják, nem pedig teremtik.

Van, aki azért nem tud egyedül lenni, mert az anyagi világtól függ annyira, hogy egy napot sem tölt anélkül, hogy ne keresne pénzt. Sokszor a félelem mozgatja ezt a tárgyakba, anyagi javakba manifesztált függést. A szegénység-gazdagság függése valójában a létérvényesülés függése. Jogom van-e létezni? Vagy csak akkor van jogom létezni, ha ezt bizonyítom, és kiterjedek az anyagi vagy hatalmi világban?

A létbizonytalanság a legritkább esetben ered a pénztelenségből. Abból ered, ami a nevében foglaltatik: bizonytalan vagyok abban, hogy jogom van létezni. Hogy bebizonyítsam, mi több bebiztosítsam a létem a világban, megteremtem a biztos alapokat. Azonban nem mindegy, hogy hová fektetem a fundamentumot: a tudatállapotba vagy a birtokolt javakba, vagy birtokolt hatalmi pozícióba.

Aki nem ül ki a tó partjára, hogy időt szánjon az egyedüllétre, nem biztos, hogy felismeri, milyen folyamatok motiválják a mélyben. Ehhez idő kell, csönd kell, kitartás kell, fókusz kell. Nem ismerek rövidebb utat.